Első santiago-i zarándokutamra a férjem is elkísért. Nem akart egyedül elengedni. Én vallásos zarándokutat jártam, ő azonban csak kísérőként jött velem. Valahányszor rákérdeztek, büszkén hangoztatta ezt, mert évek óta távol volt Istentől és az egyháztól.
Tisztán emlékszem azonban arra a napra, amikor Leónban a bencés nővérek monostorában aludtunk. A férjem mélyen átélte az esti imát, és amikor felhangzott a “Salve Regina”, könnyezni kezdett. Teli tüdőből kísérte a nővérek halk énekét. Én szégyenszemre nem énekeltem, mert…. nem is tudtam az éneket.
Vajon mitől tűnik könnyebbnek az imádság a Camino-n?
Mi könnyíti meg a Camino-n az imádkozást és az Istennel való találkozást?
A Camino olykor kegyelmi meglepetéseket tartogat. Az Út során terveink nemegyszer meghiúsulnak. Történik valami, s az ember mintha elveszett, eltévedt volna. Nem is érti, mit miért tesz.
A zarándok ilyenkor csak azt tudja, hogy elindult és hová tart; azt nem, hogy mikor és hogyan ér oda. A cél biztos, de hogy mit tartogat számára a Camino, az titok. Annyit tud csupán, hová igyekszik. Más kérdés, hogy mi mindennel fog találkozni és milyen utat jár majd be. E tudatlanság abba a gyermeki állapotba vezet vissza, amely a sok álarc mögött szinte már elveszett. Az ember visszanyeri azt a bámulatos természetességet, amellyel a gyermek kérdez, tanul, és engedi, hogy tanítsák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése