2004. március 22.

Hazatérés

S vajon a hazatérés után fontos marad-e a napi imádság? A Camino nem csupán zárójel, hanem az élet iskolája. Aki a Camino-t megjárta, zarándok marad, és otthon is zarándokként él. Hazatérve sem távolodhat el az Istentől. Az egész élet Út, Vele és Feléje, az Ő jelenlétében.

Az elmúlt öt év során rengeteg levelet, e-mailt és képeslapot kaptunk zarándokoktól. Hazatérésük után írták, olykor úgy, hogy közben két évig nem is hallottunk róluk.

Szinte mindannyian megköszönik a zarándokszálláson töltött időt. De ami még erősebben érződik e sorokból, az egyfajta nyugtalanság, szomorúság. A Camino-ról hazatérve sokan úgy érzik, egyedül vannak, az emberek nem értik meg őket. A világ ridegnek, embertelennek tűnik. Sokszor visszakívánkoznak a Camino-ra, hogy ismét igazán embernek érezhessék magukat.
Azt szoktuk válaszolni nekik, hogy egy-két napra visszatérhetnek a zarándokszállásra, hogy csendben és imádságban „emésszék” a Camino élményét.

Szükség lenne olyan helyekre, ahol néhány napra befogadhatjuk azokat, akik már megjárták Santiago-t, s akiknek hazatérve bizony nem könnyű visszazökkenni a normális kerékvágásba. Talán a zarándokszállások is lehetnének ilyen befogadóhelyek. Itt akár a zarándok hozzátartozói is átélhetnének valamit az Út élményéből. Sokan nem is sejtik, hogy a Camino legnehezebb szakasza a hazatérés. Ott már nincsenek sárga nyilak, amik jelzik az utat. Illetve vannak, de az ember nem tudja, hol keresse. A város zaja elfedi, a szürke hétköznapok eltakarják őket. Nincsenek már meg a korábban említett feltételek, amelyek lehetővé teszik hogy a Lélek csatornái megnyíljanak, és az Atyaisten kegyelme átjárja az embert. Ekkor válik még fontosabbá az imádság.

Jó volna, ha a nagyvárosok plébániáin lenne olyan hely, ahol a zarándokok rendszeresen összegyűlhetnek. Együtt imádkozhatnának, elmélkedhetnének, beszélgethetnének élményeikről. Az itt kapott kegyelem továbbsegítené őket életük útján. Segítene, hogy otthon újra átgondolják a Camino-n felismert igazságokat:
  • Zarándokok vagyunk. Mindig úton vagyunk a cél felé.
  • Bízzunk abban, aki mindennek a Forrása – ez az élet kulcsa.
  • Az úton sok minden gátol bennünket. Gyakoroljuk a lemondást.
  • Nem vagyunk egyedül. Sok zarándoktárs kísér az élet útján.
  • Az élet, az emberek, a természet – mind ajándék, amit elfogadnunk és óvnunk kell.
  • A Camino tanít meg zarándokká lenni, de a hétköznapokban is élhetünk zarándokként.
A lényeg, hogy az egykori zarándok továbbra is zarándoknak érezze magát. Továbbra is éreznie kell, milyen öröm terhek nélkül élni. Tudnia, hogy a boldogság forrása nem a birtoklás, hanem a lét és az adni tudás. Meg kell győznünk őt arról, hogy a Camino tanítását valóra kell váltani. Eztán az otthon, a munkahely, az utca, a szórakozóhely lesz a Camino. S továbbra is hinnie kell a csodákban. Hinnie, hogy Jézus az Út, az Igazság és az Élet.

Személyes tapasztalat

Fontosnak tartom, hogy a Szent Jakab Úton türelmesek legyünk a zarándokokkal. Az imádsággal való találkozást mindenkinek saját lénye, saját belső fejlődése szerint kell megélnie, nem úgy, ahogyan mi szeretnénk.

A Camino mindenekelőtt egyéni, személyes tapasztalat. Voltaképpen annyi út van, ahány ember. Személyes tapasztalat, hiszen mindenki azzal indul neki, amije van. Mindenki a maga kérdéseit, vágyait, energiáit, képességeit viszi magával. Saját hitével, saját problémáival indul útnak, és saját helyzetére keres választ.

Senki sem ugyanazt viszi bele. Senki sem ugyanazt várja tőle. És ha nem is találja meg, amit keres, mindenki a maga útját járja.

Az imádság fejlődése hosszú folyamat. Eljön a pillanat, amikor sem a zarándok, sem mi magunk nem akarjuk többé meghatározni, milyen legyen az imánk. Nem tekintjük többé feladatnak, és nem tartjuk fontosabbnak az ima módszerét a lelkületnél, az élő Istennel való találkozásnál. Eljön a pillanat, amikor valamennyien felismerjük, hogy maga az Úr jön elénk.

Az ima talákozás. Isten jelenléte, a hit és a szeretet cselekedete, egyedülálló kapcsolat, melyhez közvetítőkre is szükségünk van. Meg kell tanulnunk meghallani az Igét; meg kell nyitnunk a szívünket; gyakorolnunk kell a párbeszédet a Láthatatlannal. Maga a kapcsolat azonban közvetlen: lelkünkben megérezzük, megtapasztaljuk Isten jelenlétét. Ezért sohasem tekinthetjük az imádságot csupán pszichológiai kérdésnek vagy lelki színjátéknak.

Nehézségek

A zarándok számos nehézséggel, problémával találja szembe magát. Ez megnehezíti az Istennel való találkozást. Ha zárva találja a templomot, képes fellázadni minden ellen, ami a vallással kapcsolatos. Fontos hát, hogy a templomok minél többet legyenek nyitva. Ha szükséges, a falu lakói felváltva őrizhetik.

Sokan nem tudnak imádkozni. Őket tanúságtételünkkel és kiosztható szövegek segítségével vezethetjük be az imádságba. Öt év tapasztalatából mondhatom, a közös imák során megérzik, hogy nem is olyan nehéz imádkozni. Az ima felidézi, ami lelkük mélyén feledésbe merült vagy talán sohasem tudott felszínre törni. Legtöbben hálásak ezekért a különleges pillanatokért. Szeretnék, ha a Camino során több hely is lenne, ahol együtt imádkozhatnak velünk. Melyik zarándok nem emlékszik meghatottan a Roncesvalles-ben vagy Jaca-ban kapott zarándok-áldásra, vagy a közös imára Grañón-ban, ahol név szerint említik a zarándokokat mindaddig, míg Santiago-ba nem érnek? Ki ne emlékezne a bencés nővérekkel végzett kompletóriumra Leónban, vagy a szerzetesek gregorián dallamokkal kísért vesperására Rabanal del Camino-ban vagy Leyre bencés monostorában?

Ezek a pillanatok nyomot hagynak az emberekben, azokban is, akik nem vallási okból indulnak Santiago-ba. Sokan mondják, hogy a zarándokszállásokon végzett imádság erőt ad az út folytatásához. Felfedezik a zarándok Jézust, aki mindig mellettük jár. Szent Jakab apostolt, aki a cél felől bátorít az út folytatására. Szűz Máriát, az Úti Boldogasszonyt, aki közbenjárásával óvja és segíti őket.

Több olyan vendéglátóra (hospitalero) van szükségünk, aki a zarándokszálláson vagy a templomban szívesen vezeti ezeket a közös imádságokat, amelyekre oly nagy szüksége van a zarándokoknak.

A Misztérium és a Camino

Mit tehetünk, hogy az úton járóknak segítsünk rátalálni a Miszteriumra? Először is gondoljunk arra, amit II. János Pál pápa ír az Új Évezredről szóló apostoli levelében: Mielőtt bármit is tennénk, térjünk vissza Jézus Krisztushoz. Éljük át megtestesülésének és húsvéti titkának misztériumát a Szentlélek által.

Nem arról van szó, hogy valamiféle ideológiát, hitrendszert vagy értékrendet védelmezzünk. Hanem elsősorban arról, hogy megcsodáljuk a bennünket meghaladó Misztériumot, amit nem tudunk szegényes fogalmaink közé szorítani, még kevésbé tettekkel rabul ejteni. Imádságban és az Eucharisztia ünneplésében kell szemlélnünk az Úr ámulatos jelenlétét. Elhallgatunk és megrendülve állunk az Ő színe előtt.

Azután próbáljuk hozzáadni azt a porszemnyit, amire mi magunk képesek vagyunk. Ha elvetjük az aprócska magot, a Lélek által szárba szökkenhet és gyümölcsöt hozhat. A Szent Jakab Út csodálatos eszköz a kezünkben. Bevezethetjük az imádságba azokat, akik nem ismerik, és újjáéleszthetjük azokban, akikben kialudt a lángja. A zarándoklat hatalmas adomány. A Szentlélek arra használja, hogy elvezesse az embert a profántól a szentig. Az egyháznak bátran meg kell jelennie a Szent Jakab Úton. Világos evangelizáló hivatással; nem hatalommal, nem kizárással, hanem bátor lendülettel.

A zarándokút tele van vallásos történelemmel, legendákkal, művészettel, jelképekkel, hagyományokkal, szokásokkal. Az imádsággal kulcsot adunk a zarándok kezébe, hogy megfejthesse mindazt, amivel a Camino során találkozik.   

A zarándokút indítékai

A Camino mentén élők kissé csalódottan látják, hogy sok zarándok nem egyértelműen vallásos indíttatásból vág neki az Útnak. A kiindulópont nemcsak földrajzilag, hanem lelki értelemben is igen különböző.

Mindenki elvárásokkal érkezik, számtalan különféle indítékból. Egy dolog azonban közös: azért szánták el magukat a zarándokútra, mert valamit keresnek. Ez különbözteti meg azokat, akik bakancsot húznak, veszik a hátizsákot és elindulnak Santiago felé, azoktól, akik szabadidejüket inkább utazással, pihenéssel, nyelvtanulással töltik.

Ezernyi oka van annak, hogy valaki elhagyja szülőföldjét, otthonát, és Santiago de Compostela-ba indul. Egy biztos: aki a Camino-t járja, nem csupán turista.

Talán észre sem vesszük, pedig nagy igazság, amit Don José María szokott mondani a zarándokoknak San Juan de Ortega-ban: a zarándok már az előtt megkapja a legfőbb adományt, hogy célba érne. Hiszen a legfőbb adomány maga az, hogy útra kelt. Ajándék, hogy zarándokok lehetünk.

Szent Jakab Útja egész személyiségünkre hat, külsőnktől lelkünk legmélyéig. Ahogy lépésről lépésre haladunk az ösvényeken, a Camino lelkülete mindjobban átjár, s végül igazi zarándokká alakít bennünket.

A Camino tengelyei - Isten

A harmadik tengely az ISTEN. A Camino nemcsak a hétköznapi életünkre hasonlít. Ha csupán ennyi volna, nem lenne ekkora vonzása. A Camino nem akármilyen hely: szent hely, jelképes hely. Ez a titka, ez legbensőbb lényege.

A Camino során Isten sokféleképpen szól az emberhez. A természetben, az eseményekben, lelkünk mélyén.

A természet is része ennek a szent összeesküvésnek. A zarándok végigtekint Canfranc lélegzetelállító hegyszorosain és El Bierzo mély völgyein, bejárja Kasztília szántóföldjeit és La Rioja szőlőit. Hallja a vihar moraját, látja a Pireneusok havas csúcsait, Galícia patakjait. Megcsodálja a tavaszi vetést, az őszi erdőt, a madárdalt, a Camino csodás napfelkeltéit és naplementéit. Ennyi szépség láttán megrendül, és lassan-lassan azonosul a fával, az eső illatával, a parányi bogarakkal, a kő alakjával, a virág színével. Ő is része mindennek. Összhangban érzi magát a teremtett világgal. Aztán jönnek a kérdések: Teremtés? Ki és miért? Végül a Teremtő dicséretébe kezd, hálát ad számtalan ajándékáért. Rájön, hogy mindez az isteni szeretet megnyilvánulása.

Jézus mondta: “Boldogok a tisztaszívűek, ők meglátják az Istent”. A Camino során a zarándok megtanulja felismerni, hogy a dolgokban, de különösen az emberekben, jelen van a Teremtő. Az élet az Istennel való találkozás helyévé válik.

Ez a valóság lelki dimenziója: mindenben megtalálni és szeretni az Istent.

Aztán ott van a csend és a magány. Amikor a zarándok már nem gondol az otthonára, az emberekre, akikkel otthon naponta találkozik, amikor már nem jut eszébe a munka, a hétköznapi élet - akkor elkezd befelé figyelni. Több időt tölt a szív és a száj csendjében. Kiüresíti magát, és akaratlanul is engedi, hogy a Lélek szabadon munkálkodjék benne.

A tér és az idő korlátai is megszűnnek. Már nem mérhetőek, nem folytonosak, nem megfoghatóak. Ezt a teret és időt az Isten választotta ki, hogy megnyilvánuljon azoknak, akik az ő határain járnak.

A Camino tengelyei - Önmagunk

A második tengely: ÖNMAGUNK. A Camino lépésről-lépésre, szinte észrevétlenül, személyes nyomot is hagy bennünk. Megváltoztat. Mindaz, amit átélünk, saját magunkba enged bepillantást. A zarándokút élménye tehát nagyszerű lehetőség az önismeretre.

A zarándok hamar rájön, hogy ami ezekben a napokban történik vele, rajta kívül álló tényezőktől - az időjárástól, a hőmérséklettől, saját testi-lelki állapotától, a barátoktól és zarándoktársaktól – függ majd. Sokan mondják, hogy a Camino varázslatos. Nos, a varázslat abban áll, hogy a Camino-t nem lehet uralni. Irányítani akarjuk, de végül az Út irányít minket. Ez a zarándoklat egyik legfőbb tapasztalata. Felesleges tervezni. Az ember sok mindent eltervez, de elképzelésein nap mint nap változtatnia kell. A Camino rákényszerít, hogy a jelenben éljünk. Megtanít, hogy nyitottan fogadjuk az apró meglepetéseket. Hozzászoktat a sietség nélküli élethez. Rávilágít, hogy a dolgok nem úgy vannak, ahogy elgondoljuk, vagy ahogy szeretnénk. Sokszor jobbak is, mint várnánk.

A különböző útszakaszok során megérezzük, hogy zarándokutunk történései kapcsolatban állnak hétköznapi életünkkel. Az életben – akárcsak a CAMINO során – küzdelmes és nyugodt időszakok váltják egymást. Időnként akkora a felfordulás, hogy alig kapunk levegőt. Máskor minden oly egyhangúnak tűnik, mint a pusztaság. Vannak derűs és borús napok. Vannak pillanatai a beszélgetésnek, a hallgatásnak és az egyedüllétnek. Néha szeretnénk elidőzni valahol, de nem lehet, az élet hajt tovább… A CAMINO és az élet nagyon hasonló!

Útra kelni alapvetően önátadást feltételez. Az önátadás azt jelenti, hogy megnyugszom valami nálam feljebb valóban; immár nem én vagyok életem középpontja, megszabadulok a természetes önzéstől, amely nem hagy növekedni; rájövök, hogy nem én irányítom az életet. Elfogadom korlátaimat és teljes kiszolgáltatottságomat.

Aszkézis, önmegtartóztatás, fájdalom, éhség, kényelmetlenségek, tűző Nap, eső, szél, vízhólyag, íngyulladás, sár, por, rovarok, vállaimat húzó súly… A Camino fájdalmai és a tudat, hogy nem bízhatunk a magunk erejében, megnyitják a Lélek csatornáit. A zarándok érzékenyebbé válik a természetfelettire, a Misztériumra. Rájön, hogy teljes mértékben az Atyától függ. Megérzi, hogy Isten keresi őt, és készségessé válik a Vele való találkozásra.

A Gondviselésbe vetett bizalom és ráhagyatkozás három megnyilvánulása:
  • Belső szabadság. Ez a gyümölcse annak, ha sikerül megszabadulnunk az irányítás gondjától. Minél kevésbé akarjuk irányítani az életünket, annál szabadabbak vagyunk.
  • Öröm. A fentiekből következik. Ha valami nem a saját teljesítményünk vagy érdemünk, hanem az élet nagy ajándéka, akkor tudunk neki igazán örülni, akkor tudjuk szívből élvezni.
  • Osztozás és együttműködés. Ha nem mi irányítunk, hanem hála tölt el a Felettünk álló iránt, aki velünk van és vezet bennünket, akkor a többi emberhez is zarándoktársként, testvérként közeledünk.